2010. november 28., vasárnap

The End


Sziasztok!
Elérkezett az ideje az utolsó bejegyzésnek. Ez egy kis összegzés lesz...igazából nem tudom, hogy hogyan kellene befejezni egy blogot, úgyhogy csak írom, ami eszembe jut. :)
A KEZDET
“Szerencse: ha a terv és a lehetőség találkozik.”
Körülbelül 2 éve találtam ki, hogy belevágok az au pairkedésbe. Mindig is ki akartam próbálni milyen külföldön élni - rövidebb vagy hosszabb időre. 18 éves voltam, amikor a sulival kimentünk Angliába és a magyar idegenvezető felhozott Londonban a buszra egy ott dolgozó au pairt, aki egy kicsit mesélt nekünk az életéről. Akkor elhatároztam, hogy egyszer majd én is au pair leszek Londonban, beleszerettem a városba. Viszont 2 éve, mikor elkezdtem böngészni az au pair oldalakat, rábukkantam az Au Pair in America oldalára és Nuci és Teo blogjára is. Elolvastam mindkettő naplót az elejétől a végéig és eldöntöttem: nem Angliában leszek au pair, hanem az Amerikában. Miért?! Mert sosem szerettem igazán a brit akcentust, és gondoltam az USA-ba később bonyolultabb és költségesebb lesz kijutnom, mint Angliába. Na és persze mindig is érdekelt Amerika, elsősorban New York. Megtörtént a jelentkezés, és az első telefonhívás a családtól. Erről már írtam a blog elején. New Yorkból jött a hívás és eldöntöttem, hogy ők lesznek az én host családom. Nagyon szerencsésnek éreztem magam! 4 hónapom volt a kiutazásig, izgatott voltam, számoltam vissza a napokat és mindennap megnéztem New Yorkot a Google Earth-ön. :) 2OO9. április 6-án a JFK-n való landolás után felültünk a buszra, ami az orientációra vitt minket. Akkor szólalt meg egy hang a fejemben, ami szerintem minden au pairnek megszólal a kintléte során valamikor: „Mit keresek én itt??” Ez így vicces leírva, de akkor ezt nagyon is komolyan gondoltam. :) A busz nem volt tele, talán a harmadáig töltöttük csak meg. Minden lánynak volt az országából valaki, akivel a saját nyelvén beszélt, én egyedül ültem. Azért váltottunk pár szót a lányokkal, de mindenki fáradt volt. Néztem ki az ablakon, kietlen részeken mentünk és ez a hang ismétlődött a fejemben: „Mit keresek itt? Normális vagyok, hogy kijöttem? Úristen, Amerikában vagyok!!!” :) Ez a kérdés többé aztán nem is jött elő.
CULTURE SHOCK & HOMESICK, WHERE ARE YOU?!
“Próbálj jobb emberré válni, és ismerd meg önmagad, mielőtt megismernél valaki mást, és tőle várnád, hogy megmondja, ki vagy.” G. G. Márquez
Eltelt 1 hét, 2 hét, 3 hónap, fél év… nem volt honvágyam és az orientáción sokat emlegetett kulturális sokk is elkerült. Először azt gondoltam, hogy valami baj van velem :) Élveztem, hogy New Yorkban vagyok, beleszerettem rögtön a városba, új barátokat szereztem, jöttem-mentem, júniusban már a floridai utat tervezgettem és túl voltam egy Boston/Newport és egy Niagara vízesés túrán is. Lehet, hogy mindez máshogy alakult volna, ha egy rossz családhoz kerülök?! Vagy ez inkább személyiségfüggő?! Mindenesetre szerintem számít az, hogy ki mennyire nyitott, önálló, független és tudja, hogy miért ment ki. Hiányoztak a barátok és pár magyar dolog, de nekem szerencsére nemcsak attól függ a boldogságom, hogy eszem-e túrórudit vagy hogy hetente találkozom-e a barátaimmal "élőben". Többen is írták e-mailben, hogy milyen jó nekem, hogy nem volt honvágyam, és félnek, hogy nekik lesz, sok kérdést kaptam ezzel kapcsolatban. Ezekre általában azt válaszoltam, hogy ha ismered önmagad, akkor tudod a választ. Én valahol mindig tudtam, hogy nem leszek rosszkedvű azért mert más országban élek, nem fogok befordulni, mert egy fogadó családdal kell laknom, tudtam, hogy megcsinálom az egy évet – illetve a hosszabbított évet - mert szeretném. Ha nem így lett volna, akkor ki sem megyek, vagy hazajövök. Ez nem kötelező, feleslegesen nem kell szenvedni. Aki pedig honvágyas típus, annak ez egy jó kis feladat lehet - megszoksz vagy megszöksz. (Közben más au pairektől  is hallottam, hogy nem volt honvágyuk, tehát nem egyedi eset vagyok. :) ) 
AMIKOR ELEGED VAN
“Ha szivárványt akarsz látni, el kell viselned az esőt.” D. Parton
Természetesen nem tejfel az au pair élete. Egy másik családdal kell együtt lakni és alkalmazkodni az ő életvitelükhöz, házirendjükhöz, szabályaikhoz. Én személy szerint ezt tartom a legnehezebbnek az au pairkedésben. Nem ők igazodnak hozzád, hanem te hozzájuk. (pl. füldugó használata erősen ajánlott hétvégi reggeleken) Mivel nincs tökéletes fogadó család, ezért minden au pairnek akadnak kisebb-nagyobb konfliktusai a szülőkkel és a gyerekekkel. Nekem szám szerint 4 nagyobb incidensem volt az anyukával és a középső gyerekkel összesen: 2-2 :) Ezek az első 4-5 hónapban történtek. A középső gyerekkel sokáig szörnyű volt a viszonyunk. Persze az első időkben még próbálkoztam, iskola után felvettem és megkérdeztem, hogy milyen volt a napja. Nemhogy választ nem kaptam, köszönni sem köszönt. Egy idő után meguntam a jópofizást és már csak köszöntem neki, mikor beült az autóba. Sosem beszélgettünk, vagy ha valamit mondtam neki, akkor legjobb esetben is egy "okay" volt a válasz. Rosszabb esetben az angolomat kritizálta - nem építő módon. Volt hogy 2 órán át ültünk az autóban egy helyben, mert nem akarta bekötni a biztonsági övét. Vagy kiabált velem vezetés közben, mert úgy gondolta ő majd megmondja melyik útvonalon kell az iskolába menni. Ebbe én beletörődtem, tudtam hogy mindenkivel így viselkedik a családban. Ha ilyen helyzet volt, mindig arra gondoltam, hogy ők nem az én gyerekeim, nem az én családom, nem az én problémám. Én csak csinálom amire kérnek, hétvégén megkapom a pénzem és kész. 2O1O. elején viszont valami megváltozott és O. egyre közvetlenebb, kedvesebb lett. Elkezdtünk együtt főzni, beszélgettünk, kérte a segítségemet is néhándologban. Próbáltam kitalálni, hogy mi történhetett és arra a következtetésre jutottam, hogy egyszerűen benőtt a feje lágya, belátta hogy jobb ha barátok vagyunk mint ellenségek. :) Ezután összehasonlíthatatlan volt a különbség a hétköznapokban, sokkal szívesebben mentem érte és vártam az estét, hogy együtt készítsük a vacsit. A régi au pairek megkérdezték, hogy ezt hogy csináltam, mert nekik is eléggé megkeserítette az életüket akkoriban. Azt tudni kell, hogy ők kiabáltak vele és mindig nagyon felhúzták magukat, ha a gyerek nem úgy viselkedett ahogy kellett volna. Én nyugiban tűrtem és nem érdekelt, mert tudtam hogy így is, úgy is megkapom a heti fizetést :) Akkor minek ordibáljak?! Lehet hogy ez volt a titok. ;)
NEW YORK CITY
“Ha az élet valóra váltja legmerészebb álmodat, akkor nincs mit megbánnod ha ez az álom aztán véget ér.” S. Meyer
New York egy metropolisz, egy város amely sohasem alszik, a kultúrák olvasztótégelye, ahol mindent megtalálsz és ahol bárki lehetsz. És a város, ami 1,5 évig az otthonom volt. Még most is egy kicsit hihetetlen, de azért már kezdek hozzászokni a tényhez és ahhoz, hogy tényleg valóra vált egy hatalmas álmom. Biztosan mindenki egyetért azzal, hogy teljesen másnak tűnik egy város, ha turistaként vagy ott x napig, és más ha ott töltöd a mindennapjaidat. Többen szokták kérdezni, hogy miért szeretem New Yorkot. Erre nem tudok egy épkézláb, egymondatos választ adni, egyszerűen imádom és kész. Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kellene. :) Tetszik a fekvése, az hogy két folyó találkozásánál, egy öböl mellett terül el, az hogy van egy kis része az óceánnál. Tetszik az, hogy nagyon különböző kerületei vannak, mindenféle épületekkel, egészen az európai stílusú brownstone házaktól, a régi tűzlétrás téglaházakon át a modern "felhőkarcolókig". Tetszik az, hogy rengeteg féle ember mászkál az utcákon és az, hogy többen felvállalják az egyéniségüket, stílusukat, bármilyen féle hovatartozásukat, mint például Magyarországon. Tetszik az, hogy este a sok kivilágított magas épület és a hidak csodálatos látképet adnak a városnak. Tetszik a nyüzsgés, az hogy a város élettel teli, legyen bármilyen évszak vagy napszak. Tetszik az, hogy a nagy betondzsungel közepén ott áll a hatalmas Central Park. Tetszik, hogy rengeteg ingyenes múzeum, szabadtéri program, koncert- és sportlehetőség van. Imádom a Union Square-t mert mindig ott taliztunk Évivel, a Washington Square-t a diadalív miatt, a Battery Parkot mert szép a kilátás az öbölre, Central Parkot mert mindig ott piknikeztünk, Brooklynban a Court Street üzleteit és bárjait, a Brooklyn Promenade-et a csodás panoráma miatt...Még sorolhatnám holnapig, hogy mi tetszik. Azt biztosan tudom, hogy többször vissza fogok menni látogatóba. A host családom ajtaja szerencsére mindig nyitva áll.
BARÁTSÁGOK
“Kifordítva mindenki rózsaszín.” Anonymus
Kezdem a magyarokkal. Időrendi sorrendben: Teo, Dóri, Évi és Zsófi. Ők azok a magyar barátok, akiket ezzel a programmal nyertem. Nem fogok mindenkiről külön-külön írni, mindegyikük teljesen más, mégis imádom őket. Mielőtt kijöttem, nem gondoltam volna, hogy velük fog összehozni a sors... Összeköt minket az itt töltött idő, az együtt átélt utazások, bulik, beszélgetések (Skype konferencia RULEZ). Köszönök nekik mindent, nélkülük nem lett volna ilyen szuper 1,5 évem!
"- Micimackó! Mi van, ha egyszer elkövetkezik egy olyan nap, amikor el kell válnunk? - Ha együtt válhatunk el, akkor semmi kifogásom ellene." A. A. Milne
A külföldi lányok közül is voltak nagyon jó, igaz barátok. A baj csak az, hogy mindenki más időben ment haza és nem tudjuk mikor látjuk egymást legközelebb...ez talán a második legrosszabb dolog az au pairkedésben. Időrendi sorrenben: Leila, Ifath, Laura, Francesca, Lysann, Siobhan és Lacey. Ők azok, akiket még egyszer legalább fogok látni az életemben. Vagy ők látogatnak meg, vagy én őket, vagy mindkettő. Brazília, Costa Rica, Olaszország, Németország, Dél-Afrikai Köztársaság és Nagy Britannia. Egy csomó dolgot megtudtam az országaikról és persze róluk is, szoros barátság alakult ki közöttünk. Voltak más au pairek is (Milana, Zhelma, Mariana, Katja, Priscilla, Michaela, Lidia) velük inkább csak felületes volt a kapcsolatom - meetingek, mozi, buli, Tea Lounge. - de ettől függetlenül őket is nagyon szeretem és az is lehet hogy még fogunk találkozni! Mindenkivel képtelenség szoros barátságot ápolni, mert egyszerűen nincs ideje az embernek... Nagyon örülök, hogy megismertem őket, más egy kicsit a velük való barátságom, de nem rosszabb vagy jobb mint a magyarokkal. Nélkülük sem lett volna ilyen szuper 1,5 évem, hiányoztak volna, ha nem lettek volna. Szerintem ez a program tökéletes arra, hogy ne csak magyar, hanem más országból jött barátaink is legyenek. (most nem olyanra gondolok, akivel csak Facebook-on és a szombati bulin találkozol) Hisz magyar barátaim voltak, vannak, lesznek és valószínűleg életem végéig körbe fognak venni. Ők „special friend”-ek, akik tudom, hogy bármikor befogadnak majd, ha az országukban járok, körbevezetnek - és én is őket. Már alig várom!
MIÉRT NEM MARADTÁL KINT?!
“Ahol egyszer sas voltál, oda ne menj vissza verébnek.” Petronius A.
Ezt a kérdést rengetegen felteszik. 90%-uk olyan, aki még sosem járt Amerikában vagy sosem élt külföldön hosszabb ideig. Ha lenne olyan ember vagy munka, akiért vagy amiért érdemes lenne visszamenni, akkor mennék – de egyelőre nincs. Magyar állampolgárként, friss diplomásként, tapasztalat nélkül szinte esély sincs olyan munkára, ami a végzettségemhez kapcsolódik. Márpedig nem azért koptattam a főiskola padjait 4 évig, hogy aztán minimum 30 éves koromig babysitterkedjek, szórólapot osztogassak vagy épp mosogassak egy gyorsétteremben. Akkor sem, ha mindezt New Yorkban tehetném. 1,5 év alatt felfedeztem a várost, az ország számomra legérdekesebb helyeit, és átélhettem, hogy milyen egy teljesen más környezetben élni feketékkel, latinókkal, ázsiaiakkal és persze az amerikaiakkal. Mission completed. Persze, az teljes mértékben igaz, hogyha az USA-ban van egy biztos állásod, és jól végzed a munkád, akkor jóval könnyebben és stressz-mentesebben élhetsz, mint Magyarországon. És gondoljunk bele: Hány amerikai jön az országunkba a jobb megélhetés érdekében és hány magyar utazik ki az Egyesült Államokba ugyanezért? Bárhová mész, azt érzed, a szolgáltatások érted vannak, az ügyintézés egyszerű, az emberek nyitottabbak és előítéletektől mentesebbek, a fizetésedből könnyebben kijössz és simán elmész Hawaii-ra nyaralni akár kétszer is egy évben pl. egy óvónői vagy taxis fizetésből.
Nem szeretem, ha valaki értetlenül néz, amiért itt maradok Magyarországon és arról próbál meggyőzni ismeretlenként, hogy menjek külföldre. 1: ez magánügy, 2: foglalkozzon a saját életével, menjen ő más országba ha akar. Mindenki előtt nyitva áll a kapu. Nem zárom ki a lehetőségét, hogy külföldön éljek a későbbiekben, akár rövidebb vagy hosszabb ideig, szuper lenne! Viszont én szeretem Magyarországot minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Illetve egy kicsit rosszul is érzem magam amiatt, hogy Amerika nagyvárosait bejártam, de Debrecenben vagy Pécsett még nem voltam és ezeket is be akarom pótolni.
AZ ANGOL NYELV
“Egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén, a szépség új birodalma, új értelmi és érzelmi törvényekkel.” Kosztolányi D.
A legtöbb au pair azért megy Amerikába, Angliába vagy bárhova külföldre, hogy fejlessze a nyelvtudását. Vagyis nemcsak ezért , de ezért is. Én úgy érzem, hogy akármennyit is tanulom az angolt, magyarul mindig pontosabban és szebben fogom tudni kifejezni magam a legtöbb dologban. Nem meglepő, hisz ez az anyanyelvem. Szerintem sohasem leszek elégedett az angol tudásommal, de hát most úgyis divat ez a „lifelong learning” (LLL: élethosszig tartó tanulás) dolog, úgyhogy van még kb. 80 évem fejleszteni ezt :).  Van, amit viszont a kint eltöltött 18 hónap után angolul jobb mondani, könnyebb kifejezni. Amikor angolul beszélek a fogadó családdal vagy a külföldi barátokkal, másfajta dolgok is eszembe jutnak, mint magyarul. Ezt nem tudom pontosan körbeírni, de valaki lehet hogy érti :) Sokan abban a tévhitben élnek, hogyha valaki kint él X évig egy másik országban, akkor tökéletesen fogja beszélni a nyelvet. Ez NEM igaz. :) Ha nem foglalkozik vele az ember, akkor nem lesz ügyesebb mint egy olyan valaki, aki itthon tanulta a nyelvet. Én például még a mai napig gyakorlom a salary - celery közötti kiejtésbeli különbséget. Ez az én örök harcom :)
UTAZÁSOK
“A világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvassa el.” Szent Ágoston
Mielőtt kijöttem, elhatároztam, hogy sokat fogok utazni. Ezt a tervet is sikerült teljesítenem, sőt túlteljesítettem. :) Büszke vagyok magamra! Azért vagyok büszke, mert kitűztem egy nagyobb célt, amit saját magam erejéből megvalósítottam, nulla segítség nélkül. Mexikó csak egy álom volt, és ez is teljesült. Bár egy kicsit még mindig hihetetlen...
Nem tudok toplistát összeállítani a legjobb helyekről, mert mindegyik más volt. A Karib-tenger színe Cancunban, a Chichen Itza templompiramisának ősi energiái, a Grand Canyon gigantikus mérete és a Niagara vízesés ereje – ezek voltak lélegzetelállítóak, amikor azt hittem pár pillanatig, hogy ez nem is valóság. Városok közül New Yorkon kívül Chicago és San Francisco a favorit. Washington DC egy egyedülállóan szép főváros, Miami pedig egy party paradicsom csodás pálmafás óceánparti szakaszokkal. Az orlandoi Disney Worldben és a los angelesi Universal Studiosban újra 5 évesnek éreztem magam, Las Vegasban pedig úgy, mintha a Hotel nevű társasjáték mezőin lépkednék. :) És akkor még nem említettem Bostont, Philadelphiát és Newportot, amik szintén nagyon szép emlékek.
Azt vettem észre, hogy az emberek egy része mikor utazik, akkor azokat a dolgokat keresi, amik otthon is körülveszik. Pedig az utazás lényege pont az lenne, hogy felfedezz valami újat és mást. Hogy is lehetne összehasonlítani a magyar töltött káposztát a mexikói quesadilla-val, vagy mentalitásában egy dél-amerikai embert egy ázsiaival?! Sehogy, mert teljesen mások. Vajon miért ragaszkodik sok ember a megszokott dolgokhoz, amikor végre van X napja, hogy egy teljesen más országot, kultúrát, gasztronómiát és szokásokat fedezzen fel?! Meg lehet botránkozni más népek szokásain, de ha már abba az országba megyünk, akkor tiszteljük a hagyományokat, próbáljunk csak egy kicsit beilleszkedni és kipróbálni, hogy milyen lehet ott élni. Tanuljunk meg pár szót az adott nyelven - én azt vettem észre, hogy ezt mindenhol nagyon értékelik! :D
BLOGOLVASÓK
"Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan." Gárdonyi G.
A blogot elsősorban a családomnak és a barátaimnak írtam, viszont sok kommentet és emailt kaptam az elmúlt hónapokban "idegenektől" is. A legtöbben azok érdeklődtek, akik maguk is au pairek szerettek volna lenni - sokan köztük már kint vannak vagy a jelentkezést intézik. Én mindig nagyon örültem, hogy segíthettem! Persze, sokszor nem volt kedvem válaszolni, mert elfoglalt voltam, akkor inkább vártam 2-3 napot a válasszal, hogy ne csapjam össze a levelet :) Jött pár olyan email is, hogy köszönik, hogy írom a blogot, mert valamilyen módon megváltoztattam az életüket. Nagyon jól esett és meglepett, hogy akaratomon kívül is az írásom segített "idegen" embereknek. Olyan embereken, akik csak képeken és videókon láttak. Már ezért megérte elkezdeni. Sosem voltam jó író, vannak akik ezerszer jobbak nálam és mégis. Nem tudom milyennek tűntem a blogon keresztül...ezért is volt jó a blogolvasó-blogíró találkozó, ahol személyesen is tudtunk veletek találkozni! :) És még egyszer köszönöm a sok kedves hozzászólást! 
Don't cry because it's over, smile because it happened!
Ennyi lett volna az utolsó bejegyzés. Jó volt blogot írni, néha fárasztó, de hiányozni is fog egy kicsit. Nagyon szuper 1,5 évem volt! Nem mondhatom azt, hogy életem legjobb másfél éve, mert voltak már ugyanilyen fantasztikus éveim, csak azokban más dolgok történtek. Nem lehet összehasonlítani. Az biztos, hogy ennyit még életemben nem utaztam mint a 18 hónap alatt és ezután még jobban hajt a vágy, hogy körbeutazzam a Földet!
Vannak akik még mindig megkérdezik, hogy miért volt jó au pairként élni az USA-ban. Ezért:
Puszilok Mindenkit, Csilli